Ami belefér

Makita csavarbehajtó az art deco gyertyatartó mellett, szerelőmunkás a falon. A bejárati üvegajtó a hivatalos megnyitóidőpont után fél órával került vissza a zsanérjára. Így nyílt meg Magyarország – alighanem egyben Kelet-Európa – első XX. századi bútoraukciójának kiállítása. A megnyitón a helyzetet úgy kommentálták, hogy igen, ez egy ilyen műfaj, ennyi bele kell, hogy férjen, a lényeg úgyis a bútorokon van. Nos szerintem nincs ilyen műfaj, ez sem ilyen, és a lényeg sem a bútorokon van ilyenkor, hanem a galéria hírén. Építkezésre kertésznadrágban megy az ember, megnyitóra meg zakóban, többek között itt kezdődnek a műfajhatárok. Ezt a megnyitót a finnyásabbja rövid idő után otthagyta, néhányan eleve be sem mentek, azért így is maradtak elegen. Az ottmaradtak jól alkalmazkodtak a körülményekhez, többek között így került talpas pohár a frissen fényezett asztaltetőre, mert hát hiába, ez ilyenkor ugye már valóban egy ilyen műfaj, ilyenkor már ez is belefér.  A galériában még az aukció előtt három nappal is általában több volt napközben a szerelőmunkás, mint az érdeklődő – a látogatók úgy tűnik, nehezen szokták, hogy építkezési területen kell szemezgetniük a bútorokkal. Az árverésre viszont sokan jöttek el. A szervezők 200 székkel készültek az  eseményre: nem volt túlzás.

Kereslet és kínálat

A hazai célközönséget a középkorútól egy bő tízessel lefelé, prosperálóbb értelmiségi és nem elsőgenerációs újgazdag, identitáskereső, saját társadalmi karakterét is épp most alakító rétegekben kellene tippelnünk. Hogy milyen arányban ültek ők a közönség soraiban, azt nem tudni. Az értékeket egészen bizonyosan nem ők mazsolázták ki az aukció kínálatából. Az értékesebb, izgalmasabb darabokat egyszűk mag vitte el, akik mögött többnyire külföldi megbízókat sejthetünk: gyűjtőket, akik kialakult profillal rendelkeznek, vagy értékálló befektetésnek szánták a vásárlást.
Nagyon sok kvalitásos tárgy kötött ki egyetlen kézben. Amint várható volt, a Kozma-bútorok mind elkeltek, bár a többségében a budapesti Szemere Bertalan utca 19-ből származó tárgyak egyike sem érte el a becsértéket. Így is az aukció két legmagasabb árát produkálták a kollekció darabjai: a nappali szekrény 2,4 millióért, az aukció egyik sztárja, a szántalpas fotel 2 millió forintért kelt el. Az árverés legszerényebb kikiáltási ára és leütése 5000 Ft volt – egy szovjet asztali óra a hatvanas évekből. A legtöbbre tartott darab a valóban szakmai ínyencségnek számító francia art deco garnitúra volt, Herskovits Pál Antal hagyatékából, Fél- vagy egymillió forintból, az itteni kínálatból nem lehetne berendezni kompletten egy szobát, bizonyos skandináv bútoráruházakban viszont igen. Gyűjtő nem vásárol bútoráruházakban, nincs tehát értelme az ilyen összehasonlításoknak. Hogy egy induló galéria az Ikeában nevezi meg a konkurenciáját, az némi fogalomzavart tükröz, nem vall nagy önbizalomra, és csöppet sem elegáns. Azt sem hallgathatjuk el, hogy egy teljesen jellegtelen korpuszért egy darab polccal, amin csak a trendi neonzöld belső dob valamit, harmincas évekbeli magyar könyvszekrény, a 95 ezer forintos kikiáltási ár és 200 ezer forintos becsérték már a bepróbálkozás kategóriába esik. Sok más darabnál is nagyon idevágó lett volna megemlíteni bizonyos használtcikkpiacoknak és weboldalaknak az aukcióénál nagyságrendekkel alacsonyabb árszínvonalát. Hihető, hogy a kvalitásosabb darabok valóban bevezető áron kerültek kalapács alá. A startoló ház számára a hír fontosabb volt, mint az azonnali nyereség. Atulaj donosok egy éven belül tervezik, hogy nyereséges lesz a galéria.
 

Fogáskeresés

Maga a tárgyfelhozatal minden szempontból vegyes volt. Apró és nagy darab, kvalitás és gagyi keveredett egymással a kiállítótérben. Az aukciót minden újszerűsége és a látszólagos formabontása mellett konzervatív, óvatos játéknak kell minősítenünk. A sokszínű tárgyözönben a piackóstolgatás szándéka érzékelhetőbb volt, mint egy tudatos piacalakításé. A néhány húzó darab kivételével a tárgykínálat többsége az itthon viszonylag erős lakberendezési piacnak szólt, nem a gyűjtőknek, bár tény, hogy szép külföldi példákat mutatott a kínálat a hetvenes évek markáns ipari darabjaiból. Nem tudtak lemondani a szervezők a hazai aukciók közhelyes kellékeiről, a képekről sem, konzervatív módon az olaj-vászon kategóriát preferálva. Szinte ismeretlen neveket hoztak, de ebben nem a vagányságot kell látnunk – egyszerű vakpróbálkozás volt, hátha bejön alapon. Nem jött be. A hivatalosan bútor- és designaukcióként meghirdetett esemény kb. 20 százaléknyi egyéb designt kínált, amit pár váza, tál és gyertyatartó, egy esernyőtartó, egy fogas és néhány óra képviselt. Ez százalékra is nagyon gyér, fantáziában is. Hitelesebb és karakánabb húzás volt a plakátok árverésre bocsátása. Ez már valóban értékesen színesítette a tárgyfelhozatalt. A bútorok kavalkádjában valóban volt valami dinamikus és izgalmas. Bátran válogattak a szervezők az egészen közelmúltból.
Nem egy olyan darabra csodálkozhattunk rá, aminek rokonait tavasszal a lomtalanítások kevéssé kapós darabjai közül mi is leemelhettük volna a kupacok tetejéről, de nem tettük. Itt, a galéria fényeiben lehet, hogy hajlamosabbak vagyunk meglátni a királyfit a csúf kis varangyban. Az eladások statisztikáinak tükrében a legtöbb ilyennek még várnia kell a királylány csókjára, bár néhány tételnél ezt az intimitást megelőlegezték.
Ezek felújítását nézhetjük úgy is, hogy annyival is tovább él a szakma, amíg ilyesmivel múlatja az időt, de ha tárgyilagosak vagyunk, ez azért mégis inkább a Deko Tv profiljába tartozik, nem egy műtárgyakkal foglalkozó galériáéba. Kétségtelen, hogy a ma hétköznapi tárgya – mi több, szemete – a holnap múzeumi darabja, mindez csak idő kérdése. A műtárgypiacban és a divatban eléggé közel járunk ahhoz a kupachoz, amit tegnap mi licit nélkül maradt, kikiáltási ára 2,7 millió Ft volt, becsértéke 5,9 millió Ft. A tulajdonosok saját bevallásuk szerint az árképzésben azt az elvet követték, hogy a kikiáltási ár a tárgyak önköltsége, kereskedelmi haszon nélkül. A becsértékben jelölték meg azt az árat, ami szerintük a hazai piacon érvényesíthető. Elhangzott, hogy ezek annyira bevezető árak, egy bizonyos skandináv bútoráruház árszínvonalához közelítenek. Nos ez egyrészt nem igaz, másrészt nincs mit összehasonlítani. Valóban voltak szimpatikusan olcsó tételek: 60 ezer egy felújított debreceni thonet kanapéért vagy 28 ezer egy asztalkáért nem sok. Kétségtelen, hogy 30 ezer forintért juthattak a licitálók érdekes bauhaus lámpához, vagy 40–60 ezer forintért markáns, bár kissé romos kisbútorokhoz, de ezek csak egyes tételek. magunk dobtunk ki, kérdés, hogy visszavásároljuk- e ma, és mennyiért.
A galéria fölvállalta, hogy a jeget töri a várhatóan később még beinduló hasonló profilú vállalkozások előtt – nyilván nem a misszió szépsége motiválja őket. A műtárgy- és bútorpiacon régóta megfigyelhető az art deco, a bauhaus, a szocreál és a retro térfoglalása, de mivel túl közeli, puritán formakincsű korszakokról van szó, továbbá nagyon sok populáris darab tölti meg ezekből a raktárakat és az emlékezetet, nem várható egy gyors, tömeges térhódítás a közízlésben. Más továbbá poénból megvenni egy-egy tárgyat, és más ennek a stílusnak alárendelni egy lakókörnyezetet. A magyar néplélekhez amúgy is jóval közelebb áll a barokk, az ónémet és a szecesszió. A biedermeier puccosabb darabjai még jól emészthetőek, de a szofisztikáltabbakra az átlag újgazdag aligha harap rá. Az art deco és a bauhaus kimondottan kommentárt igényelnek, amihez meg kell dolgozni a vevőt, és kérdés, hogy ma megéri-e. Az aukció közösségi műfaj, kell hozzá egy vevőréteg, ami galériákat tart el, másképp nincs verseny, nincs húzás. Hogy most ilyen specializálódott vevőréteg nincs, az nyilvánvaló – hogy egyszer majd lesz, az is. Nagy kérdés, hogy megjelenése évre, hónapra pontosan mikor következik be, mert aki akkor a megfelelő helyen áll, annak komoly kapása lesz, ám a helyet addig is etetni kell. Ez a profilválasztás hiánypótló és egyben híd is lehet, ha jól csinálják. Jelentősen átrendezheti és átnevelheti a hazai műtárgypiacot, és idővel hátteret nyújthat a kortárs iparművészetnek is. Nem valószínű, hogy egy évtizeden belül kortárs művészek tárgyai kerülnek hasonló galériákban kalapács alá, az első lépés azonban valami ilyesmi. A tulajdonosok tervei szerint negyedévente lesz ilyen nagyságrendű bútoraukció, a köztes időkben borárverésekkel, kortárs képzőművészettel – kiállításokkal és aukciókkal – kívánják megtölteni a galériát. A szándék az, hogy a célközönséget megtalálják, a helyhez szoktassák, és kialakuljon egy stabil vevőréteg, akinek a látása kiéleződik a galéria kínálatára. A vállalkozás nem egy létező piacot céloz meg, hanem egy sejthető piacot, így, bár az elsőként belépő nagyobb nyereségével számolhat, viseli a nagyobb kockázat terhét is. A tulajdonosok maguk sem dicsekedtek ezen a piacon szerzett nagy tapasztalattal, ez a rutintalanság sok ponton durván meg is bosszulta magát. Ha a műfajba nem is, az üzleti kockázatba ez belefér. „Gyermekbetegségek” Az árverés katalógusa jó fogású, minőségi, könyv értékű munka. Példásan nagyvonalú formátumban, képanyagában és a kivitelében egyaránt. Sajnos a nagyvonalúság ez esetben a slendriánság szinonimájává vált: a katalógus anyagmeghatározásai zsinórban tévesek,
ehhez képest az egyéb apró elírások már szót sem érdemelnek. A kiadvány nyugodtan kaphatta volna „A dió ezer arca” alcímet. Hárs, mahagóni, szil, pácolt bükk és cseresznye monoton egyhangúsággal, neveződik itt diónak. A kőris felületek is rendre tölgyként szerepelnek. Szemmel láthatóan nehézséget okozott annak a megítélése, hogy furnérozott, avagy tömör-e az anyag. Ugyanakkor szembeszökő a „restaurálva” kifejezés önfeledt használata. Kötve hiszem, hogy restaurátor adta volna a nevét ezekhez az anyagmeghatározásokhoz, miképp bükk és a dió megkülönböztetéséhez nem is kell föltétlenül restaurátort hívni, bőven elég ahhoz egy kárpitos, vagy asztalos szakmunkás, aki szinte alig ivott még aznap, és két méternél nem áll távolabb a tárgytól. Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne a restaurálásnak nevezni, mikor egy bútorra nagyméretű krómozott veret kerül, még akkor sem, ha a tárgy ezzel a beavatkozással jutott el fennállása óta először a magában rejtett esztétikai lehetőségek csúcsára. Ez valóban ünneplésre méltó, de szó sincs itt egy eredeti állapot rögzítéséről vagy helyreállításról. Restaurálásnak máshol azt szokás nevezni, ahol a tárgyon végzett beavatkozás kéz a kézben jár a tárgy eredeti állapotának felmérésével, a helyreállítás, pótlás, állagmegőrzés során használt anyagok és eljárások dokumentálásával. A restaurált bútor azt jelentené ennek fényében, hogy eladáskor ezt a dokumentációt adják a bútorral együtt. A hazai általános műkereskedelmi gyakorlattól ma mi sem áll távolabb, itt sem járt a tárgyakhoz dokumentáció. Csak a szót és a szakma presztízsét koptatjuk tehát, miképp műtárgyról sem beszélhetünk bármi esetében. Például aligha műtárgy akármelyik harmincas évekbeli kommersz szekrény,ha csak nem nyer bizonyítást, hogy a kisRákosi Matyika ennek az aljában rendezett titkos őrsi gyűléseket a játékmackóinak.A tárgyak közt egyébként nagyon sok korrektül felújított darabot találhatunk – szép fényezést és jó kárpitosmunkákat. Vannak bántó kivételek, amik rontják az összképet és a hitelességet. A Marcell Kammer karosszéken egy alig fejlődő gyakorlás fájdalmas történetét követhetjük nyomon a kárpitszegek beverésén, a 135. tételszámú szecessziós írószekrény süllyesztés nélküli csavarokkal fölgányolt vörösréz lábazata pedig olyan, mint mikor apu vasárnap délelőtt megveszi az Obiban a legszélesebb küszöbsínt, ebéd után meg a legjobb – bár láthatóan szerény – tudásával végrehajtja a műtétet. Amit még látnunk kell, hogy bármennyire is hiánypótló és időszerű egy XX. századi tárgyakkal kereskedő galéria létrejötte, még mindig késésben vagyunk. Ami igazán hiányzik a magyar piacról, az a kortárs iparművészeti tárgykereskedelem, kortárs aukciók formájában. Ettől még fényévnyi távolságra vagyunk. A galéria ízelítőt adott ugyan a kortárs művészet behozatalára ezen az aukción is, de ezt nem kell nagyon komolyan vennünk. Először is képzőművészetről van szó. Szőke Gábor Miklós deszkákból épített 3,5x2,5 méteres bikaszobra impozáns darab volt a kiállítótérben, majd az aukció alatt a galéria előtt az utcán. A Bika építését folyamatosan nyomon követhették az érdeklődők a kiállítás előtt, hírverésnek jó volt, de nem valószínű, hogy licitre számítottak a szervezők. Az sem véletlen, hogy nem pl. egy tenyérnyi érmét választottak kortárs tételnek – a látványosság fontosabb szempont volt a kvalitásnál. A hírnél a méret a lényeg – Magyarországon. A Bika egyébként nem szorul rá különösebben retróra hajtó friss galériák patronálására. A hazai kortárs képzőművészetben szinte kiforrott galériaélet folyik. Egy ma készült képnek vagy szobornak komoly esélyei vannak arra, hogy a közönség elé kerüljön és vevőre találjon, ugyanez aligha történhet meg például egy mai egyedi kézműves bútorral. 2005-ben a designhéten volt egy halvány próbálkozás az Iparművészeti Múzeumban, kortárs iparművészeti tárgyak árverésére – nem véletlen, hogy senki sem emlékszik rá. A kortárs bútorokra itt sem volt jelentkező. Ha Citterio, Philippe Starc, Arne Jacobsen neve nem mozgatta meg a tárcsákat, akkor tippelhetünk, hogy egy hazai név milyen érdeklődésre számíthat. A hazaiból a történeti sem nagyon kelendő. Kozma, vagy Breuer Marcell kivételnek számít, hiszen az ő tárgyaik stabil befektetésnek számítanak a nemzetközi műtárgypiacon is, de Kaesz Gyulára már nem biztos, hogy rámozdulna a közönség. Sok hazai gyártónévvel sem dicsekedhetett az esemény. Néhány Mahunka- és Lingelbútort kínált az aukció, egy sem került leütésre, igaz, nem voltak különösebben izgalmas darabok. A debreceni hajlítottbútor- gyár elsősorban csak mint a Thonet valamilyen mellékes vonatkozása bukkant föl, és ez a leütésekben is meglátszott. A 21. tétel két német nyelvű Thonet címkével jelzett borbélyszéke 120 ezer forintos kikiáltási árról 240 ezer forintig jutott, az 57. tétel két debreceni gyártású hasonló két darabja nem kellett 80 ezerért. A következő lépés Mindezek után nehéz lenne most bármire is következtetni. Amilyen a mosdó, olyan a törölköző: ötletszerű volt a kínálat összeállítása, ötletszerű volt a vásárlás is. A papírforma bejött, amiről sejthető volt, hogy elkel, azokat rendre le is ütötték, de minden más esetleges volt, és nem túl jelentős. Ha a számszerűségnél maradunk, akkor az árverési tételek 55%-a maradt licit nélkül, 22% kikiáltási áron kelt el, 10 % alig valamivel a kikiáltási áron. Érdemi licit a kínálat maradék 13%-áért folyt. A becsértéket mindössze öt tétel érte el, ebből három haladta meg azt – egy váza volt az egyik rekorder, 85 000 Ft leütési árral, kettőre fogjuk rá, hogy bútor, ha a fémcsőből készült előszobafal is annak számít. Az érdekes tárgyak – a valóban minőségi választék – közé elkevert tárgyocsúban aligha láthatunk mást, mint annak a fölmérését, hogy lehet-e a közelmúlt egyelőre bőségesen és olcsón föllelhető emlékeit hasznot hozó műtárgyként piacra vezetni. Lehet-e műtárgy-kereskedelem szintjére emelni a bolhapiacot. Nem látszik pontosan, hogy milyen kérdéseket tett föl a válogatás, és hogy milyen válaszokat adhatott a tulajdonosoknak az érdeklődés, és a leütések száma és iránya. Ami itt történt, az nem a műtárgy-kereskedelemnek ez a szegmense, csupán egy aukció, ami ebben a szegmensben tett kísérletet. Nagyon reméljük, hogy lesz módunk nyomon követni a ház felfutását a tavaszi aukciótól. Addigra a galéria talán valóban túl lesz majd a gyermekbetegségeken, ahogy a tulajdonosok ígérték, és semmi sem vonja el a figyelmünket a tárgyakról. Nekünk sem mindegy, hogy  látunk-e negyedévente kétszáz bútort egy helyen.

totaj